Új CT-készülékkel az eredményesebb diagnosztikáért.
Az agy mikroanatómiája
Az emberi agy közel 85 milliárd neuront tartalmaz, de a kutatásokhoz használt modellállatok, az egér vagy a patkány agyában is közel 100 millió neuron található. Az emlős agy működése alapvetően ezen idegsejtek szinaptikus kapcsolatára épül. Az idegsejtek számát jóval meghaladja a közöttük kialakuló kapcsolatok mennyisége: az agy fejlettségének függvényében akár 10ˇ211–10ˇ14-en számú kapcsolat is található az idegsejtek között.
Egy agykérgi nagy piramissejt akár több ezer szinaptikus „bemenetet” fogadhat. Ha számításba vesszük az idegsejtek bonyolult nyúlványrendszerét, valamint azt, hogy a rájuk érkező kapcsolatok nemcsak a fogadó nyúlványok (dendritek) felszínén oszlanak el változatosan, hanem aktivitásuk még időben is eltér egymástól, akkor egy rendkívül bonyolult hálózat tárul elénk. Ebben a hálózatban igen komplex feladat hárul egy-egy idegsejtre a neuronális információfeldolgozás során.
Egy agykérgi piramissejt morfológiája, B. Ramón y Cajal rajza különböző tüskés dendrit-szakaszokról. A serkentő tüske-szinapszis elektronmikroszkópos képén jól felismerhető a vezikulákkal teli axonterminális, a dendrit-tüske és a posztszinaptikus denzitás (PSD).
(FORRÁS: CONSEJO SUPERIOR DE INVESTIGACIONES CIENTÍFICAS, INSTITUTO RAMÓN Y CAJAL)
Szerencsére ezzel a roppant feladattal nem teljesen segítség nélkül kell megbirkóznia az idegsejteknek. Az emlős előagyi ideghálózat mintegy 90%-a serkentő működésű, vagyis a szinaptikus kapcsolatok ingerülete átterjed a posztszinaptikus partnerre. A serkentő axonterminálisok döntő többsége – amelyek jelátvivő anyaga az apró vezikulákba csomagolt aminosav, a glutamát – azonban nem közvetlenül az idegsejtek nyúlványainak sima felszínén, hanem azok apró kitüremkedésein, úgynevezett dendrit-tüskéken végződnek. Ezek a tüskék apró, a beérkező ingerület-feldolgozásra specializálódott, önálló biokémiai „mikroszámítógépek”, amelyek alapvető szerepet játszanak az általuk fogadott szinaptikus aktivitás feldolgozásában és továbbításában a dendrit-törzs, illetve a sejttest felé. Jelenlétükre már Ramón y Cajal is felfigyelt, és csodálatos rajzain meg is örökítette azokat. Cajal még nem tudhatta – hiszen az 1900-as évek elején még nem létezett elektronmikroszkóp – hogy ezek a tüskék valójában az ingerület feldolgozására és közvetítésére szakosodott dinamikus kapcsolatok.
A figyelem fókuszában
A dendrit-tüskék régóta a tudományos figyelem fókuszában állnak. Megállapították, hogy méretük és szinaptikus hatékonyságuk igen szoros összefüggést mutat. A tüskék térfogata önmagában meghatározza a posztszinaptikus receptív felszín (a posztszinaptikus denzitás) méretét, a glutamát receptorok számát és a preszinaptikus ingerületre adott válasz magnitúdóját: nagyobb tüskék több receptorral rendelkeznek és hatékonyabb szinaptikus ingerületátvitelre képesek. Az olyan stimulusok, amelyek tartós szinaptikus hatásnövekedést képesek kiváltani – amelyet egyébként a tanulás és memória idegrendszeri alapfolyamatának is tekintünk – tüskeméret növekedéssel és több glutamát receptor szinapszisba helyeződésével, míg a tartós szinaptikus hatáscsökkenés tüske-zsugorodással és receptor-szám csökkenéssel járnak. A receptorok szállítását a tüskén belül szelektív ún. endoszóma rendszer végzi. A tüske-szinapszisok alakja tehát nem állandó, a szinapszisok molekuláris változásait szorosan követik a tüskék morfológiájában bekövetkező változások.
A tüskék felszínén glutamát-receptorok felelősek az ingerület kémiai jel formájában történő érzékeléséért. Tartós stimuláció esetén a szinaptikus hatékonyság nő, több receptor helyeződik a tüske szinaptikus felszínére a szállító endoszómák segítségével és a tüske mérete megnő (jobb oldali útvonal). Amennyiben az adott tüskét nem éri gyakori, vagy elég erős impulzus, hatékonysága csökken, a receptorok elszállítódnak és a tüske zsugorodik (bal oldali útvonal).
A neuronális jelátvitelben sarkaltos szerepet játszó tüskeszinapszisok alakját a bennük található dinamikus vázrendszer, az aktin citoszkeleton határozza meg. Az aktin egy globuláris monomerekből (G-aktin) enzimatikus szabályozófehérjék segítségével fonalakká polimerizálódó (F-aktin) mikrofilamentum típus, amely evolúciósan igen konzervált módon egyaránt jelen van az egysejtűekben és a legfejlettebb emlősök sejtjeiben, így az idegsejtekben is. Az idegsejtek felszínén található tüskék aktivitás-függő morfológiai változásának alapjául is az aktin-hálózat dinamikus átépülése áll. Ez az ún. aktivitás-függő aktin reorganizáció igen komplex kapcsolatra utal az idegi impulzusokat közvetlenül felfogó glutamát-receptorok és az aktin-alapú „tüskeváz” között.
A dendrit-tüskék számos speciális feladat ellátását végző funkcionális területtel, úgynevezett doménnel rendelkeznek. Ilyen például a már korábban említett posztszinaptikus denzitás, amely a jelátvivő anyag glutamát-érzékelését végző receptorokat és a hozzájuk tartozó jelátvivő és struktúr-fehérjéket tartalmazzák. A receptorok és sejtfelszíni molekulák transzportjáért felelős területek is megtalálhatóak a tüskék felszínén: az úgynevezett endocitotikus és exocitotikus zónák feladata a transzportfolyamatok helyének kialakítása és a szállítási folyamatok irányának meghatározása, a szállító endoszómák létrehozása és dokkolása. Ezért arra voltunk kíváncsiak, vajon a tüskék alakját meghatározó aktin-hálózat is rendelkezik-e hasonló „domén”-szerkezettel, hiszen feltételezhető, hogy az idegi aktivitás nem véletlenszerűen polimerizálódó és átalakuló, hanem egy nagy rendezettséget mutató vázrendszerre támaszkodik.
Véletlenszerűen vagy koncentráltan?
A szinaptikus dendrit-tüskék parányi mérete (0,02-0,03 femtoliter, 1 fL 10-15 liternek felel meg) azonban nem teszi lehetővé a bennük található aktin-hálózat hagyományos fénymikroszkópos technikákkal való vizsgálatát. Az elektronmikroszkópban (melynek felbontóképessége ~0,2 nanométer) már láthatóak a szinaptikus partnerek, de a tüskék plazmájában mindössze egy többé-kevésbé heterogén, fonalas szerkezetet mutató aktin-hálózat figyelhető meg, amely nem visz közelebb a tüskeváz szerkezetének megértéséhez. Megfelelő technikával azonban meg tudjuk jeleníteni a különböző funkcionális állapotban lévő aktin-doméneket. Ehhez az aktin-váz azon tulajdonságát használjuk fel, miszerint a G-aktin monomerek önállóan nem képesek sem fonalakká polimerizálódni, sem a fonalak bonyolultabb hálózattá alakulni, mivel ezek igen energiaigényes folyamatok és megfelelő biokémiai katalizátorok - enzimek - nélkül nem mennek végbe. Az aktin-hálózat szabályozott és dinamikus kialakításáért egész enzimrendszer felelős, ma már sok ilyen, specifikus funkciókkal rendelkező fehérjét ismerünk. Jellemző rájuk, hogy szinte minden sejtben megtalálhatóak, és az aktinhoz hasonlóan az evolúció során sem szerkezetileg, sem funkciójukban nem, vagy csak alig változtak. Például a legtöbb eukarióta-sejtben a cofilin nevű enzim a fonalak darabolásáért, depolimerizációjáért felelős, míg az úgynevezett Arp2/3 komplex - amely egy hét alegységből álló multimer enzim – a filamentumok felszínén hoz létre elágazódásokat, majd képes az új filamentum polimerizációjára, nukleációjára. De léteznek a filamentumokat kötegekbe rendező, keresztkötéseket létrehozó, monomereket szállító és fonál végéhez kötő specifikus enzimek is.
Az aktin-hálózat kialakításáért felelős néhány enzim működését bemutató ábra. A Capping-protein lezárja a fonalak végét, így a növekedés megáll. Az Arp2/3 komplex elágazódásokat képes létrehozni, melyeket a cortactin stabilizál. A Fascin és alpha-actinin a fonalak kötegelését végzik, a polimerizációért a profilin, a darabolásért és depolimerizációért a cofilin felelős, míg keresztkötések létrehozásáért a filamin és spectrin enzimek a felelősek.
Az aktin-szabályozó fehérjék ezen tulajdonságát felhasználva megvizsgáltuk, hogy az egyes fehérjék a tüske-plazma mely területén fordulnak elő: vajon véletlenszerűen oszlanak meg az egyes funkciót hordozó enzimek, vagy bizonyos területeken koncentrálódnak? Ehhez megjelöltük az egyes fehérjéket olyan módszerrel, amely jól látható jelet ad az elektronmikroszkópban, és elég kicsi ahhoz, hogy az adott enzim helyét megmutassa: agyból készült metszeteket a vizsgálni kívánt fehérje ellen termelt olyan ellenanyaggal (antitesttel) inkubáltuk, amelyekhez néhány nanométer átmérőjű, kolloidális aranyszemcse volt kötve. Természetesen sok ezer tüskén belül egy sereg aranyszemcse helyzetét kell pontosan megmérni és úgynevezett kvantitatív statisztikai módszerrel feldolgozni. Az adatok feldolgozása egyértelműen kimutatta, hogy az aktin alapú tüskeváz szabályozásában alapvető szerepet játszó egyes fehérjék egymástól elkülönülten koncentrálódnak. A korábban említett depolimerizáló hatású cofilin közvetlenül a membrán alatti régióban, egy héjszerű területen fordul elő. Az Arp2/3 komplex a tüske-plazmán belül egy gyűrű – pontosabban fánk – alakú területen található a legnagyobb mennyiségben, míg például a cortactin, amelyik stabilizálja a filamentum-elágazódásokat, a tüske középpontjában lokalizálódik. E példák alapján is látható, hogy az aktin-átalakítási funkciók elkülönült helyeken, úgynevezett mikro-doménekben találhatóak. Már korábban feltételezték az aktivitás-függő szinaptikus tüske-morfológiai változások alapján, hogy a tüskék felszíne sokkal dinamikusabb, míg a középpontban egy stabilabb aktin-mag található. Ezt a feltételezést a mi vizsgálataink is messzemenőkig alátámasztották, hiszen a stabilizációért felelős fehérjéket a tüske középpontjában találtuk, a dinamikusabb aktin-hálózatért felelős cofilint pedig épp a tüske felszíne alatt. A tüskékben tehát nagyon magas rendezettségű biokémiai szegregáció, úgynevezett kopartmentalizáció támogatja a hatékony neuronális jelátvitelt. Az ingerület továbbításáért felelős jelátviteli rendszer szorosan összekapcsolódik az aktin citoszekeleton szabályozásáért felelős enzimekkel, létrehozva ezzel az aktivitás-függő szinaptikus plaszticitás morfológiai alapjait is.
Precíz gépezet
Amennyiben e rendezettség hátterében található enzimrendszer vagy szabályozása károsodik, az súlyos következményekkel jár. Abnormális dendrit-tüske morfológiát számos neuropszichiátriai kórkép, például értelmi fogyatékosság, skizofrénia vagy autizmus esetében megfigyeltek már. Egyre több bizonyíték utal arra, hogy az idegsejtekben található aktin-sejtváz szabályozási útvonalaiban bekövetkező hibák és ezen kórképek között közvetlen kapcsolat lehet. Számos skizofrénia-kórképben találtak olyan enzimdefektust, amely egyértelműen a dendrit-tüskékben zajló aktivitás-függő aktin reorganizáció enzimrendszerét érinti. A tüskékben található intermedier jelátvivő molekulák családjába tartozó, úgynevezett Rho GTPáz-fehérjék hibái (melyek a receptorok aktivitását közvetítik az aktin-szabályozó enzimek felé) is egyértelműen köthetőek az értelmi fogyatékossághoz vagy a skizofréniához. Mindezek arra utalnak, hogy a szinaptikus aktin-citoszkeleton hibás szabályozása számos idegrendszeri és pszichiátriai kórkép kialakulásáért lehet felelős.
Az egyes aktin-szabályozó enzimek által elfoglalt tüske-területek egyszerűsített bemutatása. A cofilin a membrán alatt helyezkedik el, az Arp2/3 komplex a tüskében hoz létre egy gyűrű alakú területet, míg a cortactin a tüske-fej közepén található.
A tüskékben tehát egy igen precíz biokémiai gépezet található, amely a szinaptikus ingerületet nemcsak a dendrit és a sejttest felé közvetíti, de közvetlenül hatással van a tüskevázra is, ezáltal optimalizálja, mintegy hozzáigazítja a jelátvivő „berendezés” morfológiáját az adott rendszerhez. Ez a szinaptikus plaszticitás morfológiai megjelenése is egyben. A tüske-szerkezet megismerése mindenképpen közelebb visz minket az idegi információfeldolgozás megértéséhez, de klinikai jelentősége sem elhanyagolható, hiszen számos neuropszichiátriai és neurodege-nerációs kórkép esetében ismert a tüskék abnormális morfológiája és működése, ami egyértelműen a tüskékben található aktin-váz szabályozásában bekövetkező anomáliákhoz köthetőek.
RÁCZ BENCE LÁSZLÓ
Antibiotikumok az ehető gombákban
Egy kis mikobiokémia
2014/12/03
Az "antibiotikumok" szó hallatán az embernek általában a háziorvos jut eszébe, aki egy bakteriális fertőzés esetében ír fel receptre ilyen orvosságot. Számos készítmény áll rendelkezésre, hogy az adott fertőzést legyőzhessük. Cikkünk nem az antibiotikumok csoportosításának vagy hatásmechanizmusainak ismertetését célozza, hanem azt kívánja bemutatni, mennyi feltáratlan terület van az antibiotikumok kutatási területén.
Az antibiotikum fogalma korábban azokat az anyagokat jelentette, amelyeket valamilyen élő szervezetből vontak ki és gátolták a baktériumok szaporodását (bakteriosztatikus hatás) vagy elpusztították azokat (baktericid hatás). Manapság ezt az értelmezést kibővítették oly módon, hogy bármilyen anyagot, amely gátolni képes a baktériumokat – legyen az szerves vagy szervetlen anyag –, antibiotikumnak nevezünk.
A penicillinnel kezdődött
Az első antibakteriális anyag alkalmazása nem behatárolható, egyszerűen azért, mert nyilván régebben is jelen voltak már ezek az anyagok, de nem ismerték a hatásukat. Például a kamilla alkalmazása széles körben elterjedt volt, a mai orvostudomány és az orvosi gyakorlat is igazolta szinte valamennyi, neki tulajdonított gyógyhatást, de az antibakteriális hatását csak az 1940-es években igazolták.
Ülő gyászos-csészegomba
Az első gyógyászati célú és hagyományos értelemben vett antibiotikum felfedezése Alexander Fleming nevéhez fűződött (1928), s ez az anyag a penicillin. Erről az esetről már számos cikk és könyvfejezet íródott, ezért ezekre a részletekre nem térnénk ki. Megjegyezzük azonban, hogy a penicillin csak a Gram-pozitív baktériumokra hatott, ilyen például a lépfene kórokozója (Bacillus anthracis) vagy a Streptococcus nemzetség fajai, melyek közé jellegzetesen a gennykeltő baktériumok tartoznak.
A következő mérföldkő a sztreptomicin felfedezése volt 1944-ben, amely mind a Gram-pozitív, mind a Gram-negatív baktériumokra hatékony, a Gram-negatív baktériumok közé soroljuk a pestis kórokozóját (Yersinia pestis) és az Escherichia coli bélbaktériumot is. Ugyanebben az évben valósult meg a penicillin ipari méretű előállításának lehetősége, azóta a gyógyszeripar számos antibiotikumot talált és vont ki, sőt már vegyipari úton is hoztak létre antibiotikumokat.
Erinacin-A
Napjainkra éppen a túlzott antibiotikum-használat a probléma, mivel a baktériumok rezisztenssé váltak számos antibiotikummal szemben, sőt egyes baktériumok már multi rezisztenciával rendelkeznek, mint például a MRSA (ejtsd: mörsza). Ebből adódóan igen intenzívvé vált az újabb antibakteriális hatású anyagok fellelése. Egyre inkább a természetes forrásokból származó anyagok felé fordul a kutatók figyelme, ilyenek a növények, az állatok és a nagygombák egyes anyagai. Természetesen a baktériumok és mikrogombák által termelt anyagok is reflektorfényben maradtak.
Kivonatok és vegyületeik
A bazídiumos nagygombák (avagy termőtestes gombák) termesztett és vadon termő, ehető fajait nap mint nap láthatjuk a piacon vagy tartósított formában a boltok polcain. A gombákat világszerte előszeretettel fogyasztják, főleg Ázsiában. Az ehető gombák számos olyan anyagot tartalmaznak, melyek az egészséges táplálkozásban is döntő szerepűek. Ilyen például a kiegyensúlyozott fehérjetartalmuk, a magas kálium- és foszfor-, az alacsony nátriumkoncentráció és kis energiatartalmuk, a sokféle mikroelem (egyebek között molibdén, króm, vas, réz) és a jelentős mennyiségű élelmi rost.
Az említett anyagokon kívül azonban számos olyan molekulát, vegyületet is tartalmaznak, amelyekről ma még keveset tudunk. Ez leginkább abból fakad, hogy sokszor nem egy-egy anyagot vizsgálnak, hanem a gombából készült kivonatokat (más néven extraktumokat), melyek számos vegyületet tartalmaznak. Egyes gombák kivonata erősen antioxidáns hatású, más kivonatok kiváló antivirális tulajdonságúak, de vannak emellett gyulladáscsökkentő hatásúak, sőt egyes gombák kivonata antibakteriális jellegű.
Ez a tudományterület – a mikobiokémia – még számos kérdést tartogat, de napról-napra egyre több cikk és kutatási eredmény bizonyítja, hogy az általunk kedvelt ehető gombákban nemcsak táplálkozási szempontból hasznos vegyületek vannak, hanem antibakteriális hatású anyagok is előfordulnak. Ez természetesen még nem jelenti azt, hogy ha sok gombát fogyasztunk, akkor a fertőző betegségek feltétlen elkerülnek bennünket. Ám tény, hogy léteznek olyan anyagok is a gombákban, amelyek a jövőre nézve potenciális gyógyszerként hasznosíthatók.
Az ehető gombák közül számos faj tartalmaz tehát antibakteriális hatású vegyületeket. A kivonatokból sikerült már izolálni több ilyen vegyületcsoportot (például: szteroidokat, kinonokat, szekszviterpéneket), sokszor pedig meghatározták a tényleges molekulaszerkezetüket is. A kutatások a shii-take-ra (Lentinula edodes), a pecsétviaszgombára (Ganoderma lucidum), illetve főként az Ázsiában honos gombafajokra fókuszálnak, de Európában is vannak olyan kutatócsoportok, melyek a vadon termő gombák hatóanyag-vizsgálataival foglalkoznak.
Az előbb felsorolt gombák hatóanyagainak ismerete az elmúlt 20 évben jelentősen kibővült, számtalan cikk jelent meg a világ minden táján. A shii-takéból számos, különböző gyógyászati célra alkalmazható vegyületet izoláltak, egyebek között a tumorgátló hatású béta-glükánt, másképpen a lentinánt, de fehérjetermészetű anyagokat is vizsgáltak, ezek a lektinek, melyek antibakteriális és antivirális tulajdonságúak is. Egy másik gombafajból, az ülő gyászos-csészegombából (Pseudoplectania nigrella) izolálták a plectasint, amely egy antibakteriális fehérje, jelenleg ezzel az anyaggal folynak gyógyszerkutatási vizsgálatok.
A gombakivonatok egyik legérdekesebb tulajdonsága, hogy mind a Gram-pozitív, mind a Gram-negatív baktériumra hatnak, természetesen eltérő hatásfokkal. A pecsétviaszgombák nemzetségének fajaiból (Ganoderma annulare, Ganoderma applanatum) izoláltak már szteroidokat, melyek hatékony gyulladáscsökkentők. Kifejezetten magas az oxálsavtartalmuk is, elsődlegesen ezt gondolják az antibakteriális hatásért felelős anyagnak. A süngombában (Hericium erinaceus) találtak olyan speciális fenoloid-vegyületeket, melyek erős immunserkentők, ezek a hericinonok és erinacinek. Ezeket az anyagokat a termőtestből és a gombafonalakból (micéliumból) egyaránt sikerült kinyerni.
A szakirodalom alapján egyes vegyületek széles hatásspektrumúak, több baktériumtörzset is képesek gátolni. A nem ehető gombafajok közül említésre méltók a pókhálósgombák (Cortinarius spp.), leginkább az Ausztráliában honos fajokban fedeztek fel számos antibakteriális vegyületet.
A jövő anyagai
A világon temérdek cikk jelenik meg a kivonatok hatásairól, ezek a cikkek segíthetik a jövőbeni kutatásokat, vizsgálatokat. A gombák hatóanyagairól – származzanak ehető vagy nem ehető gombákból – elmondható, hogy számos vegyületük képes gátolni a baktériumokat, a kórházi (nosocomiális) fertőzéseket okozó fajokat és a multirezisztens törzseket egyaránt. A legjobban tanulmányozott gombafaj a már említett shii-take, de ígéretes vizsgálatokat végeztek már más nemzetségekbe (például Boletus, Ganoderma, Lepista stb.) tartozó fajokkal is. Bíztató jövő előtt állnak a nagygombákból kivont antibiotikumok, ha figyelembe vesszük a tudományos cikkek növekvő számát és a tesztbaktériumok széles körét.
A kutatók a saját bevált módszerükkel értékelik az adott gombát és annak kivonatait, így az eredmények nehezen összehasonlíthatók és csak az általuk írt cikk kontextusában értelmezhetők. Mindenképpen szükség van egy szabványosított módszerre vagy legalább arányszámokra, amivel az adott anyag hatásosságát érzékelni, mérni és összehasonlítani lehet.
A gombahatóanyagok másik nagy Achilles-sarka a citotoxicitás vizsgálata, vagyis hogy az adott vegyület toxikus-e az egészséges sejtekre is, s ha igen, milyen mértékben. Nem mindegy ugyanis, hogy milyen körülmények között hatásos az adott vegyület az emberi szervezetben. Ezt a paramétert nagyobb koncentrációban még kevés kutató vizsgálta, amit a hatóanyagok gombában fellelhető kis mennyisége magyaráz. Sok alapanyag és munka szükséges az adott vegyület megfelelően tiszta 1-1 grammjának kinyeréséhez.
A shii-take ízletes, gyógyhatású termőtestei
Veszélyes is lehet
Amennyire hatásos az antibiotikum, annyira veszélyes is lehet, gondoljunk csak a rezisztenciára. Akkor segít az antibiotikum-kúra, ha az orvosi előírást betartjuk. A gyógyszerészek a leghatásosabb gyógyszermennyiséget, a beszedés optimális időpontjait és a gyógyszerszedés időtartamát kísérletileg állapítják meg. Abban a betegben, aki a gyógyszer bevételét elhanyagolja vagy a kúrát nem fejezi be, a túlélő baktériumok megmaradó része újra felszaporodhat. A természetes kiválasztódás alapján az az egyed marad meg, amely az adott körülményekhez gyorsabban alkalmazkodik. A megmaradó baktériumok jobban ellenállnak a kezelésnek, vagyis akaratunk ellenére a kezelés elhanyagolásával egy antibiotikum-ellenálló csoportot tenyészthetünk ki a saját szervezetünkben.
A penicillin alapváza
Az antibiotikumok másik nagy veszélye az egyéni allergia, a betegek kevesebb mint 1 százaléka például érzékeny a penicillinre. Ez utóbbi a béta-laktám típusú antibiotikumok közé tartozik, a béta-laktám intolerancia pedig már a betegek 10 százalékánál tapasztalható. Ezek a tények is a természetes forrásból származó antibakteriális vegyületek megismerését sürgetik. Ebből is látható, hogy mennyire egymásra épül a modern gyógyszervegyészet (hatóanyag-termelés nagyüzemileg) és a hagyományos farmakológia, azaz növényi részek, gombák kivonatainak elemzése, e vegyületek szerkezetvizsgálata.
KRÜZSELYI DÁNIEL
VETTER JÁNOS
KISLEXIKON
Gram-pozitív baktériumok: egy festési eljárás segítségével a baktériumok két nagy csoportra oszthatók, a Gram-pozitívokra (festődő baktériumokra) és a Gram-negatívokra (nem festődő baktériumokra). Ezt a különbséget a baktériumok sejtfalának más-más különböző kémiai összetétele adja.
MRSA: meticillin-rezisztens Staphylococcus aureus (MRSA), többféle antibiotikum ellen rezisztenciát mutat, ami komoly gondot okoz, különösen kórházi fertőzések esetében
Rezisztencia: a baktériumok azon tulajdonsága, hogy az antibiotikumok károsító hatására nem vagy csak kevéssé érzékenyek